Kategória: Lelkiállapotok

Egyensúlyban vagyok, nem érint meg.
Valami megtart középen. Magam ura vagyok – belül.
Kisimultam. A lelkemben vagyok Én.

Nem kell már semmibe kapaszkodnom. Sem a birtokomba, sem az eredményeimbe, sem a véleményembe, még az igazamba sem.
Tudom, mire vagyok képes. Vállalni is tudom. Nekem ez már megy. Most nem én vagyok a mérvadó. Ez most nem rólam szól.
Magam ura vagyok – belül.

Egyensúly van bennem. Szeretet is van, erő is van, .. értem. Tudom szeretni ezt, így is. Nem húz sem álmom, sem vágyam, sem a külvilág nem billent ki. Ez már nem jelenthet veszélyt. Inkább adni szeretnék, ha lehet.
Kereknek érzem magam. Nem kell befogadnom, vagy magamra vennem a helyzetet ahhoz, hogy rálátásom legyen.

Megfontolt vagyok. Még a gondolataimnak sem kell sietniük.
Az önuralom egy nyugvó gömb a lelkemben, amiből ki sem kell mozdulnom ahhoz, hogy tudjam: hogyan viszonyuljak, mit kell tennem.
Az önuralom: belülről fakad. „Elérmény.” Annak következménye, hogy eljutottál egy pontig az utadon. Akinek önuralma van, annak ereje van – ennek eredete az ér, az út, melyet már bejárt, s melyet maga mögött tudhat.
Felülemelkedés, kitágulás/tudattágulás. Többlet, nemesség.

Egy birtokom van itt csupán, ami számomra fontos: a figyelmem. Azon az úton amelyben önuralomig jutottam, képes vagyok irányítani és uralni a figyelmemet. Már nem csapong a külvilág eseményei mentén.

„Attól tartok… nehéz… súly… gond… leköt… emészt…
Nem tudom, mi fog történni. Nem tudom, mi lesz a kimenetele. Gond. Már megint az lesz, mint a múltkor?
Valamit tennem kéne, valahogyan befolyásolnom kéne… de attól tartok… nehéz..
Az aggodalom önmagába visszaforduló, sorvasztó, erőt elszivárogtató, megélés. A „probléma” puszta látványától történő lelki lehangolódás.

A figyelmemet beleragasztja egy helyzetbe: oda, ahol a gond már látszik! Figyelnem kell, felügyelnem kéne… Valahogy meg kell tartanom.
Úgy érzem, minden figyelmemet oda kell adnom… az érzéseimet is. Azt vélelmezem, hogy megint ugyanaz fog történni, mint szokott. A megtapasztalásaim a múltba ragasztanak, az aggódás az eljövendőbe. Nem itt vagyok!

Az az illúzióm, hogy ha odaadom magam a problémás helyzetnek, befolyásolni tudom. Pedig a problémát így nem tudom megoldani. A valódi okot nem ott találom.
Az aggodalom ingoványos, csúszós talaj. Könnyű beleragadni, a félelem és a vélelmek mentén. Magam is a helyzet következményévé válhatok. Nem, nem az áldozatává!

Az aggodalom az életerőt emészti. Sok aggodalom – lelki öregedés. Aggódás.
A figyelmed, mint egy kúszónövény indája csavarodott rá arra, amit most problémának látsz. Figyeld a gyomrod környékén. A számodra nyilvánvalóhoz köt, és a figyelmeden, az érzéseiden keresztül elszivárog az energiád. Rosszabb esetben emészti az életerődet. Ilyen gond valójában csak folyamatok következménye lehet. Fordítsd meg a nézőpontodat! Épp a meglévő megközelítésed miatt csavarodtál bele.

Ha már aggódsz, az a legegyértelműbb jele annak, hogy a jelenlegi nézőpontod nem megfelelő! Nem megoldás!
Az aggodalom legfőbb elemei a vélelem, a félelem és a kötelem.”

Odaillesztem magam. A helyzethez formálom magam, úgy, ahogyan azt hiszem, hogy mások számára tetsző. Megfelelés.

Alávetem a viselkedésem, véleményem, teljes megnyilvánulásom.
Mutatom, hogy van mit adnom. Mutatom a közös valóságot. Társasághoz illesz- kedem a kapcsolódás kedvéért. Illedelem. Belső képlékenység.

Elfogadás hiányát érzem, saját magamra, a megnyilvánulásomra, az értékrendemre vonatkozóan.

Alárendeltség. Egyensúlyozgatás. Érzem, hogy valamit szeretnék megtartani, de közben valamit elkerülni is. Azt hiszem, hogy ha kiderül a valós véleményem, értékrendem: elveszíthetem a kapcsolódást. Túlzottan nagy tét van a kapcsolódáson. Ezért inkább feladok magamból, csak hadd maradhassak. Úgy módosulok belül, ahogyan az megfelelő a helyzet erejéig. Nem vagyok számottevő, vagy nem lehetek..
A buzgalommal tulajdonképpen azért harcolok, hogy ha a számomra természetes megnyilvánulásomat – értékrendemet – már nem is, de legalább a jelenlétemet fogadják el.

A tájékozódási pontom kintre csúszott: a helyzetre, a másik személyére. Figyelmem középpontjában túlságosan a másik ember van. Túlzott odaadás is létezik! Ez már nem egyensúly.

Tét van a helyzeten, többet várok tőle, mint amire való. Többet képzelek bele. Ez most nekem nagyon fontos. Most nem ronthatom el.

A bizonytalanságot úgy szeretném kiváltani, hogy inkább megfelelek, még ha nem is szívből jön. Megalkuvó vagyok.

Fontoskodik, nyüzsög, idomul, megfelelni vágyik

„Muszáj. Ez a szolgalom alapja.

Úgy érzem vezetnek, mint egy lovat, én pedig megyek, mert a hurok a nyakam körül. Nem tehetek mást: ha megállok, fojtogat. A hurok a kötelem. Olyan állapotban vagyok, ahol nem azt teszem, amit szeretnék, de úgy élem meg, hogy nincs más választásom.

Ez az egyetlen megoldás, azt hiszem, elfogyott a szabad mozgásterem. Az indok legtöbbször valami külső dolog, amivel megmagyarázom, hogy miért nincs kiút, miért muszáj eltűrni a rabságot. Ez most még épphogy, de elviselhető.

Érzem, hogy ennél lejjebb már nem szabad csúszni, mert jön a veszedelem, fáradalom, és így tovább. Gyakran le is zuhanok – a lelki szolgaságban könnyen kifárad az ember.

A szolgalom az utolsó állapot, ahol még el tudom hitetni magammal, hogy ez nagyjából rendben van. Kívül. Belül érzem, hogy nincs jól, de még be tudom mesélni magamnak, hogy ennek így kell lennie.

Megkövültnek, sziklasúlyúnak érzem már azt, ami eredetileg csak összekapcsolt, és az összetartozást jelentette.

Nem teszem oda magam, nem csinálom szívvel-lélekkel. Ilyenkor az ember csak azt végzi el, ami benne van a munkaköri leírásában, minden más ellen tiltakozik. „Nem dolgozom más helyett.” „Engem nem erre vettek fel.” Ebben az állapotban folyton az órát nézem, és a munkaidő végéért imádkozom. Nem érdekel a következmény, egy szalmaszállal sem teszek többet keresztbe, mint amennyit muszáj.

Aki szolgalomban van, az lógatja a lábát, lebzsel, lopja a napot. Kerüli a munkát, tanulást, és ha muszáj csinálni, akkor kelletlenül, kényszeredetten, vonakodva áll hozzá. Lehetőleg lézeng, henyél, lustálkodik. Ha nagyon beleragad az állapotba, léha, léhűtő, hányaveti, hanyag. Megbízhatatlan, megúszásra játszik, gondatlan.

Buzgalomban még eljátssza, hogy fontos neki az adott kérdés, szolgalomban már ezzel sem törődik. Persze, aki szolgalomban van, az időről-időre azért feltornássza magát buzgalomba, különben hamar útilaput kötnének a talpára. Bármit csinál ebben az állapotban, az pontatlan, összecsapott lesz, hosszútávon pedig káros – saját magának is.

Szeretnél olyan repülőn utazni, amit egy szolgalomban lévő műszakis tessék-lássék ellenőrzött felszállás előtt? „Jó lesz az”, „elmegy”, „megcsinálom, mert ezért fizetnek”.

Belül kell tudni változtatni.”

Felületes, kedvetlen, pontatlan, halogat

„Háborog a lelkem.
Itt az idő: lerázom az igát.

Valami visszafogja a vágyam megvalósulását, saját magam megélését.
Amiben a külvilág meg akar engem másítani, amit rám akar erőltetni: nem fogadhatom el! Megvédem magam.

Forradalomnak akkor jön el az ideje, amikor az akadály túl sok vágyat, érzést rekesztett már meg. Mint ahogy a gát felduzzasztja a folyó vizét. Megjelenik a küzdelem, amely összegyűjt bennem mindent, amivel nekimehetek a gátnak – segít összpontosítani a figyelmemet arra, hogy megtaláljam a leggyengébb pontját.

Ki akarok szabadulni, folyni akarok a rendes medremben – arra, amerre én akarok. Ehhez most erő kell: megyek, és összegyűjtöm. Nem lehetek én a gyengébb.

Megélem, hogy megütközöm, megpróbálom elsöpörni az akadályt. Azt, ami az utamban áll. A forradalomnál már ki akarsz törni, az a célod, hogy a megrekedés okozóját elsöpörd. Van valami vagy valaki, aki megtestesíti számodra az akadályt.”

Dühös, ellenáll, lázad, szembekerül, összetűz.